A MiG-21 története

Történelem

NATO-kódja: FISHBED

A világ legnagyobb darabszámban gyártott sugárhajtású vadászgépe. Kishatótávolságú, egyszemélyes, többfeladatú vadászgép. Felépítését tekintve, teljesen fémépítésű, félhéjszerkezetű, deltaszárnyú repülőgép, törzsében egy darab utánégetős, axiál-kompresszoros, gázturbinás sugárhajtóművel.

A koreai háború tapasztalataiból kiindulva 1953 táján igény támadt egy olyan jóidős elfogóvadász kifejlesztésére korlátozott földicél támadási képességekkel, amely képes elérni a Mach 2 sebességet.

A fejlesztés két szálon indult el. Az egyik, a hagyományosnak tekinthető nyilazott szárnyú változat a már jól ismert MiG-19 –re épült, azonban ennek többszöri módosításával sem sikerült elérni az áhított 2 Mach-ot. A másik, a nyugaton néhány típusnál (Mirage III, F-102, F-106) már bevált deltaszárnyat kapott. A deltaszárny ígéretesnek mutatkozott kis tömegek esetén, de csak az elméletet ismerték, gyakorlati alkalmazhatóságát még nem tesztelték a szovjetek.

Mivel a fejlesztésre meglehetősen rövid határidőt kaptak, a gyorsabb kísérleti hibák fokozatos kiküszöbölése módszert választották. Az elkészült Je-4 jelzésű prototípus kísérleti repülése 1955 közepén azonban hatalmas kudarcnak bizonyult a gyenge hajtóműve miatt. Egy új, az eddigieknél lényegesen erősebb hajtómű kifejlesztése vált szükségessé, amit a Tumanszkij-tervezőiroda alkotott meg hamarosan. 1956. január 9-én kezdte meg a repülési teszteket. Sok probléma akadt a gép keresztirányú stabilitásával, a nagy üzemanyag fogyasztással. A fejlesztéseknek köszönhetően később sikerült átlépni a hangsebesség kétszeresét. A prototípust 1956 júniusában mutatták be először a nyilvánosságnak. A további tesztrepüléseket és fejlesztéseket követően MiG–21F típusjelzéssel az első 30 db-ot 1959-re gyártották le.

Sok módosításon, fejlesztésen ment keresztül és lassan egy kivételes teljesítményű, fordulékony, jó repülési tulajdonságokkal rendelkező repülőgép lett, bár az egymást követő verziók megjelenését mindig a hatótávból, az avionikai szempontból és a kis mennyiségű hordozható fegyverzetből adódó lemaradások leküzdése indokolta.

Nagy megbizhatóság és magas hadrafoghatóság jellemezte (a 6 harci bevetés napokig tartható volt vele) a nagy fogyasztással és a kis ’hasznos’ teherrel szemben.

Az elkövetkező összes konfliktusban feltűnt. Árát, és Jellemzőit tekintve – egyszerű üzemeltetés, mostoha körülmények között is jól fenntartható hadrafoghatóság, füves reptérről való alkalmazhatóság – a fegyvernem kalasnyikovjának is hívhatnánk. Sokáig megfelelő elrettentő erőt képviselt és így a NATO vadászok fő mumusává vált. Fő ellenlábasát, a F-4 Phantom II-őt, azonos tudású vadászpilóták esetén képes volt manőverezésben felülmúlni. Erőssége a jobb függőleges manőverezőképességében rejlett.

Negatívumai miatt - a felépítéséből következő rossz kilátás előre-lefele és hátra, a nagymértékben földi irányításra épített alkalmazás, az elektronikai rendszereinek egyre látványosabb lemaradása a nyugati versenytársakétól (pl. fedélzeti lokátor és rakétafegyverzet hatótávja) - elég sok kudarc érte az összecsapásokban.

Az igazsághoz hozzá tartozik azonban, hogy az eredménytelenségek hátterében többször kimutatható a kiképzetlenség és a motiválatlanság az üzemeltetők részéről.

Elterjedt az egész szocialista blokkban, tagállamainak elsődleges vadászrepülőgépévé vált. Sok szovjet-barát állam is rendszeresítette. Az altípusokat a Szovjetunión kívül Csehszlovákiában, valamint Indiában és Kínában is gyártották (utóbbi ’természetesen’ engedély nélkül kopizta). Szovjetunióban 28 év alatt 32 altípust fejlesztettek ki, és még KB. 100 alváltozata ismert, melyek a Föld 48 országában teljesítettek szolgálatot. Több mint 10000 db készült belőle, melyet csak egyetlen, a második világháború után gyártott típus szárnyalt túl, a C-130 Hercules.