A MiG-23 születése

Történelem

A MiG–21 gyenge pontjainak felismerése után a MiG iroda egy új gép kifejlesztésén kezdett el dolgozni. A cél a rövidebb fel- és leszálló úthossz, a jó manőverező-képesség, nagyobb hatótávolság, jobb elektronika és a nagyobb mennyiségű fegyverzet hordozhatósága volt. Emiatt nagyobb hatótávolságú radarra és rakétafegyverzetre, nagy belső üzemanyagkészletre lett volna szükség, viszont ezek a gép tömegének jelentős növekedését vizionálták. Ehhez erősebb hajtómű kellett volna, de lehetőleg kisebb fogyasztással.

A tervezők asztalán az először megszületett utód a Je-8 volt, mely 1962-re készült el. A legnagyobb eltérést nagy elődjeitől az orrésznél mutatta. A gép orrát, egy áramvonalazó kúppal lezárva meghagyták a majdani lokátor részére és a szívócsatornát a gép hasa alatt helyezték el. A 21-es stabilizátorát szintúgy meghagyták, a kabin előtti részen oldalt kacsaszárnyakat szereltek fel. A megépített két prototípus többször is repült, míg nem az egyik felrobbant a szintén teszt alatt álló új hajtóművével. A fejlesztést ezzel le is állították.

A munka hamarosan tovább folytatódott a jól bevált kísérletezgető módszerrel. Az előző repülőgépmodellből kiindulva a feltárt hibák elemzése után kisebb-nagyobb lépésekkel újabb konstrukciókat képeztek el.

Ebben az időben a vadászgépeken alkalmazott két szárnyforma, a delta és a hátranyilazott szárny nagy le- és felszálló úthosszt követeltek, sőt a leszállásnál nagy megközelítési sebesség és nagy állásszög volt a jellemzőjük.

A rendelkezésre álló radarok és az elektronikai berendezések az elavult technológiák miatt nagy tömeggel rendelkeztek, a hajtóművek a nagy fogyasztás mellett a szükségesnél alacsonyabb teljesítményt adtak le.

Az iroda párhuzamosan két új prototípus fejlesztésébe kezdett. Az egyik gép deltaszárnyakkal volt felszerelve a másik gép változtatható szárnnyilazással rendelkezett.

A fejlesztés érdekesebb ágán a 23-01 gyártmány számon futó Je-230-as prototípussal próbálkoztak. Ez egy a 21 szerkezeti elemeire épülő, emelőhajtóművel ellátott tervezet volt. Utánégetővel ellátott R-27-300 hajtóművel (5,2/7,8 t) és két 85°-ban beépített Koljesov RD-36-35 emelőhajtóművel (egyenként 2,35t) igyekeztek megoldani a problematikát. Félkör alakú levegőbeömlő nyílásai voltak a gép két oldalán elhelyezve, a beömlő keresztmetszetet mozgatható félkúppal szabályozták. A MiG-21-eséhez hasonló deltaszárny határréteg lefúvó rendszerrel (SZPSZ) lett ellátva. Az emelőhajtóművek és az SZPSZ rendszerrel a gép felszálló úthossza 180-200 m volt, míg a leszállás utáni kiguruláshoz 250 m-re volt szüksége. Az emelőhajtóművek a pilótafülke mögött a gép tömegközéppontjába kerültek beépítésre, a levegő beömlőnyílásuk a törzs tetején a függőleges vezérsík előtt volt felnyíló fedéllel ellátva. Az emelő hajtóművek csak a gép fel-leszállási úthosszának csökkentéséhez járultak hozzá. A repülés egyéb szakaszaiban csupán fölösleges plusz súlyt jelentettek és a helyet is foglalták a törzsben. Sok probléma merült fel a kormányzással fel-leszálláskor, így belátva az irányvonal részleges kudarcát a teszteléseket 14 felszállás után leállították. 1968-ban Domogyedovoban még MiG-23 PD néven repült, amivel sikeresen félrevezették a nyugati megfigyelőket. Így kaphatta a Faithless NATO kódnevet.

A 23-11 gyártmány, azaz Je-231 prototípus a változtatható szárnnyilazás tesztelésére készült. 1967. június 10-én repült először. 13 repülés után, szintén bemutatták Domogyedovóban, ahol orsózás közben állította át a pirosra festett szárny nyilazását, így üzenve a nyugatnak. A gép sárkánya a szárnyakat és a szívócsatornát leszámítva szinte megegyezett a 23-01-esével. Az F-4 Phantoméhoz kisértetiesen hasonló levegőbeömlőt alakítottak ki a gép oldalain, míg a szárnyat a törzs felsőrészén építették be. A fellépő hatalmas erők hordozására központi, acél teherhordó elemet alakítottak ki a szárny állórészével, amelyhez a húrhossz 11%-nál acél csapokra csatlakoztatták az egy-egy mozgatható szárny részt. Maradt az R-27 F-300 hajtómű (5,2/7,8 t) tolóerejével. A szárny állítása manuálisan történt 16-72°-ig. A hosszirányú stabilitás növelésére a törzs hátsórésze alá pótvezérsíkot építettek, mely futóbehúzás után nyílt ki, földön oldalra felhajtott helyzetben volt. Az első tesztpéldányok között még volt olyan elgondolású, mely a törzs alatt is hordozhatta az R-23 rakétát, piropatronos katapultot közbeiktatva, illetve olyan, melynek fix orrsegédszárnyat építettek a stabilizátorára a felszállás megkönnyítésére. Mivel ezek az ötletek nem váltak be, a további példányokon már elhagyták.

Kezdett látszani, hogy a sikeresebb megoldás ígéretét a változtatható szárnnyilazás hordozza magában. Segítségével nemcsak a fel- és leszálló jellemzők, hanem a manőverezőképesség is javult.

A kis sebességű manőverezésre és átrepülésekre 16°-os, a nagyobb túlterhelésekkel, intenzív manőverezéssel járó feladatok végrehajtására a 45°-os, míg a nagysebességű manőverek végrehajtására a 72°-os, rögzíthető nyilazás szögeket voltak alkalmazhatóak. Ezzel sikerült kitolni a repülési manőverek sebességtartományait a szubszonikus és a szuperszonikus irányba egyaránt. Ráadásul a változtatható keresztmetszetű szívócsatornával sikerült a hajtómű hatásfokát is növelni, mely következtében a hatótáv is növekedett.

Szárnymozgató mechanizmus

A kifejlesztett új hajtómű beépítése után már elégedettebbek lettek a fejlesztők is, így némi politikai ráhatással ugyan, de megkezdődött a csapatpróbás széria legyártása már 1969-ben.

A gyártást 1985-ben fejezték be, addig a MiG-23-as vadászváltozatainak 10 alfajából ( a BN és a MiG-27 kivételével ) 4378 együléses és 769 kétüléses készült. A 8 vadászbombázó változatból mintegy 800 db-ot gyártottak a Szovjetunióban és 100-at Indiában.

Az egyszerűsített export változatból sokat vásároltak szerte a világon, elsősorban a Közel-Keleten.